HAJDÚ LÁSZLÓ

Wehner Tibor, 1997

A szentendrei modern festészet, a most már több mint száz éve Szentendre városához kapcsolódó, a Ferenczy- család letelepedése óta körvonalazódó modern művészeti törekvések meghatározási kezdeményezéseinek, kísérleteinek sorában a legfontosabbnak és legpontosabbnak azt minősíthetjük, amely úgy fogalmaz, hogy kimondja: Szentendre művészete differenciált egység.

E definíció nem tör kizárólagosságra, nem szűkít le semmit, nem emel ki szubjektív árnyaltságú jellemző jegyeket, hanem úgy mérlegel, hogy az eltérésekből, a különbözőségekből jön létre itt valami, talán pontosan körülírhatatlan, de mégiscsak közös, eggyé tartó művészet, összefűző szellemiség.

A differenciált egység-megjelölés felöleli, felölelheti Vajda Lajos és Bálint Endre, Korniss Dezső és Barcsay Jenő fantasztikus gazdagságú, esztétikai magasságokba emelkedő, meghatározó erejű, eltéréseket és azonosságokat hordozó művészetét, amelyhez, mint alaphoz hozzáépült akár Deim Pál, akár a Vajda Stúdiósok – az itt, Kaposfüreden is vendégeskedett ef. Zámbó István és fe. Lugossy László, Wahorn András termése is. És bár kevésbé a reflektorfényben dolgozó, viszonylag ritkán a nyilvánosság elé lépő alkotó Hajdú László, a közelmúlt két és fél, három évtizedének szentendrei művészetének, piktúrájának történetét nyomon követők pontosan tudhatják, hogy fontos fejezet íródik e művész munkálkodása által: festészete a város szellemiségével, tradícióval szoros tartó, ritka következetességgel szerveződő, tudatosan kidolgozott program megvalósítása.

Az 1938-ban Léván született művész 1963-ban fejezte be főiskolai tanulmányait és a hatvanas évek végén telepedett le Szentendrén. Egy olyan periódusban kezdhette meg tehát pályáját – a hatvanas években – amikor a korszerű, a modern művészet megkezdte nyílt szabadságharcát Magyarországon: amikor kissé engedtek a szorítások és a tiltások, amikor bár gyanakodva fogadták, de megtűrték az elvont, a kurrens stiláris követelmények szellemét elutasító műveket, s amikor már nem zárhatták el a nyilvánosság elől azokat.

1975-ben, az első bemutatkozás alkalmából Mucsi András művészettörténész többek között azt konstatálta, hogy „Hajdú László – bár minden képe valóságos, természethez kötődő vizuális élmény szülötte – kizárólag nonfiguratív műveket festett, olykor elementáris erejű, kozmikus tájképeket az emberi természetről.” A kezdeti, az elvonatkoztatásokba lépő tengerképek után Hajdú László a konstruktív szellemiség, a geometrikus meghatározottságok világában folytatta festői kutatómunkáját: toronyszerű hasábformák, négyzetek, téglalapok tűntek fel vibráló, érzékeny festőiséggel komponált vásznain: a lappangó síkok és terek szférájába lépett, oda, ahol önvallomása szerint „a képek síkjai között a tér a hiányérzetig tágul.” Egy ebben a periódusban született kép címe – Út a végtelenbe - nem csak azért válhat a munkásság mottójául, mert az e mű által megadott motívum számos kép mélyrétegében ott munkál, hanem azért is, mert egy szimbolikus, végtelen út állomásaiként születnek meg Hajdú alkotásai. Aztán később, a kilencvenes évek geo képei – amelyeket fordíthatunk a geometria világához kötődő műveknek, de átvitt értelemben és az általánosságok régiójába emelkedve a földdel mágikus kapcsolatot tartó és teremtő munkáknak is – ha lehet, még tovább szűkítették a festő motívumainak körét, és ha lehet, tovább fokozták festészetének meditatív erejét.

Nos, ha az új, a legújabb, a közelmúlt terméseként létrejött, és most itt, Kaposfüreden először közönség elé kerülő Hajdú kompozíciókra hagyatkozunk – amelyek akrillal és akvarellkréta vizes alkalmazásával, illetve akvarelltechnikával formálódtak az olajképek, a nagyobb méretű vásznak mellett mintegy tanulmányokként, és ugyanígy: szuverén, önálló, sorozatjellegű alkotásokként – meditatív árnyaltságu festői közegek bejárására vállalkozhatunk. Egységes színvilággal jellemzett, de ugyanakkor rendkívül részlet gazdag mezők előtt – illetve mezőkben – fekete vonalak jelennek meg, amelyek lehetnek háromszög-kezdemények vagy négyzet-maradványok – ha síkokként fogjuk fel a képek által megragadott világot -, de máris elbizonytalanodunk, ha az illuzionisztikus térbefogadásra invitáló festői ösztönzéseinek engedelmeskedünk. Az addig vélt síkgeometria összekuszálódik, s feszült téri rendszerek, viszonylatok jönnek létre. A pasztellszínek puhaságát, a felületek lágyságát a kemény fekete pálcika-vonalak ellenpontozzák. A tér megfoghatatlanságokkal, a vonal határozottságokkal, bizonyosságokkal jellemzett. A hallatlan gazdagságú sárgák, narancsok, szürkék és barnák előtt, illetve ezen árnyalatokban a fekete vonal maga az egyszerűség, a lecsupaszítottság. És ezek a hangsúlyos képépítő elemek általában kintről, a láttatni engedett képfelületen vagy képtéren kívülről indulnak, illetve a kép határain túlra futnak: mintha a megragadott, a megfestett csupán részlet – de fontos sűrűsödési közeg – lenne, amely lezártságok és nyitottságok között leledzik. Könnyű a következtetés: itt elvont történések zajlanak: a találkozások, az érintkezések, a keresztezések, a különválások, a távolságtartások, a viszonyok, a szögkeletkezések – az éles hegyek, a megértő, tompa és higgadt, merev derékszögek – érzelmek vezérelte, de ugyanakkor logikai meghatározottságok képi vetületeiként rögzültek. Talán az emóció és a ráció érzékeny egyensúlyának keresése, talán az egyre szűkebb, a kizárólagosan a lényegesre, a lényegre törő motívumkincs keresésének és megteremtésének szándéka e művek inspirátora, amely értelmezéséhez a festő által megfogalmazott kérdésfelvetés adhat kulcsot: „Mert mi egyebet tükrözhetne a mű, ha nem mindenek előtt az alaphelyzet: ember és világ viszonyát. És van-e fontosabb kérdés, mint mi a létezés értelme?” A válaszadási kísérletek és a válaszadási beteljesítések tanúi e képek, amelyek a végtelen tér szédítő vonzását, a monoton idő tünékenységébe veszését sugározzák és talán azt a vágyat összpontosítják, hogy el ne vesszünk, hogy keressünk, teremtsünk valami tájékozódási pontot, fogódzót a minket körülölelő foszlékonyságokban.

Built with Berta.me