HAJDÚ LÁSZLÓ

Sík Csaba, 1996

Mégsem veszett el

Hajdú Lászlót kiállításról kiállításra felfedezik, elismerve semmiféle izmusba, artba nem sorolható kivételes tehetségét. Művészetének legfőbb erénye azonban a könnyű megértés gátja is, akár a szellemében sokban hasonlatos Mallarmé költészetének, hogy megszeresd. Érteni kell, hogy megértsd, a szívfigyelmével kell fordulni felé. Sokat mond róla, hogy csak az jut el az őszinte, önmagát is igazi szóra bíró párbeszédig műveivel, aki megszerette.

Számít rá, hiszen a kilencvenes évektől lakonikus monológizálása vallomássá mélyül, ecsetvonása éppúgy mélyből fakadóan az, mint mondjuk Mondriané. Hajdú festészete a szín és a vonal drámája a térben; azt mondhatnók, küzdelem a térrel, mibenléte idegenségével, idegensége meghódításáéért. A tér az ő felfogása szerint a kinn és a benn színhelye, küzdőtere, a szellem és a lélek harcba küldése árán lehetünk otthonosak benne. Nem színjátékról van szó, hanem a vonal – jelképes? – helyzetének meghatározásáról a térben – ugyancsakaz? -, viszonyáról a másik vonallal. Képeit nézve sose lépjünk le a művészet pástjáról, idegen, lélektani, filozófiai terepre, de műfaji meghatározásokra – tájkép, csendélet – se gondoljunk, hiszen Hajdú modern festő, viszont Heisenbergre annál inkább, aki a művésztől várva választ tette fel a kérdést: nem kell-e művészet és természet kapcsolatára egészen új kiindulópontokat keresnünk? A természet titkait a magfizika mikrovilága árulta el; arról sem disszertációk, sem előadások nem vallanak, mi a kép, mi a festészet. Hajdú munkái olyanok, amelyek erről, rólam, rólad, róla egyaránt mondani tudnak valami lényegeset.

Zárkózott tőmondatokban szól magáról, világáról; valami alig érzékelhető, még nehezebben leírható szín-változás, a minimálisnál is egyszerűbb formák eltérő helyzete azonban határozottan megkülönbözteti festményeit és elkülönülő ciklusokba, egymást folytató sorozatokba rendezi. A festő alig kínál fogódzót a nézőnek, a minuciózus ecsetvonások sugallják, merre keresse a megfejtést. Mivel nem ismeretet kínál, hanem inkább kételyt támaszt – újra és újra: mi a kép, a festészet, s amire vonatkoztatjuk -, az övéhez hozzá kell adnunk a magunkét, éppoly őszintén, ahogy ő. A kétely miért faggatná a jelentéktelent? – mi a képei, ő a vászon síkja előtt a mellőzhetetlenre kérdezünk. A néző néhány festői jelből, a festő a semmiből, a még nem létezőből akar választ kapni.

Hajdú festményei kétségtelenül nem ábrázolnak. Mégis, nem egy ismeretlen valóság hiteles ábrázolásával ismerkedünk? Érdektelenné válnak a szokványos kategóriák; sürgető érzésünk, hogy megismerjük, megértsük, hiszen fontosságát már felfogtuk, a közlését is, legyen bármily lakonikus. De más nem szól hozzánk, csak a festészet, s rádöbbenünk, hogy korunk kulturális válságában a művészet újra fontos és nélkülözhetetlen, mert arról tud, amiről más nem: színről, vonalról, térről, a térben kialakult összefüggésekről. Amelyekkel azonosulhatunk, amelyek elvezetnek, ha engedjük ahhoz, ami a legjobban izgat bennünket. Magunkhoz, s a világnak ahhoz a töredékéhez, amely nekünk jut belőle. A zárt festői világ ráutaltságunk folytán beszédessé lesz, bár nem a kép szól, inkább mi magunk róla, s mind arról, amiről eddig hallgattunk, mert nem volt rá szavunk. Hajdú segít megtalálni, legalább az alanyt és az állítmányt, amely képessé tesz bennünket a párbeszédre. Magunkkal, a festővel, a festészettel; a sorból senki és semmi sem pótolható, nem is helyettesíthető mással. Mégis: a szó elfogadottan hagyományos értelmében absztrakt kép-e ez? Az egyenes horizontot jelöl, a vízszintes nem csak a kép terében mutat irányt, a ferde lehet háztető vonala, mely maga elé nézve ballagó látókörébe tömeg nélküli ecsetvonásként önmaga elvont jelzéseként rajzolódik bele. A kép mintha egyszerre lenne a látvány jelzése és teljes elvonatkoztatás attól – a festmény univerzália is, nomem is. A megismerés, a megértés vágya mégsem elégszik meg a fogalommal, a gyűjtőnévvel, a kivételesre érvényes megnevezést keresi, a különbözést a teljes egységén belül. A festői gondolat vallomás, olyannyira maga akarja közvetíteni, hogy az elvont megőrizve a geometriával azonos, esetleg hozzá csupán közeli formát, egyetlen valamiről, valakiről szól, kiről, miről – a néző választása.

Hajdú László odaadóan festő, ahogy Ferenc barát szerette – mindegy – a Napot, a Holdat vagy kósza verebet. Innen Hajdúnál a forma önmagában vett jelentéktelensége, a fontos, hogy a vászon terében legyen mellőzhetetlenül jelentős. A helyzete révén, a másikhoz, a többihez való viszonyában éppúgy, mint a színnel azonosulva, más színnel találkozva. Egységet a bensőség, az ecsetjárás teremt; a felületnek nem a tetszetős szépsége fontos számára, hanem hitelessége. Hite, nem is önmagában, hanem a személyiségét megteremtő tevékenységben.

Hajdúé vigasztaló helyett inkább vigaszt adó művészet. Ezért felfedezendő és fontos mindenki számára, aki baráti kapcsolatba kerül vele, mert bizonyítja a festészet újra támadt érvényét és nélkülözhetetlenségét. Megkerült, amiről azt hittük, elveszett már.

Built with Berta.me