HAJDÚ LÁSZLÓ

Gerard Krimmel, 1996

Az első festmény nem volt egyéb, mint egy vonal.” Vallja Paul Klee és a festészet ősi eredetének legrégibb mitikus jelentései kötődnek hozzá. Mint ahogy Debutades, egy korinthoszi fazekas mester lánya, távozó kedvese vetett árnyékának kontúrját egy vonallal rögzítette. Klee a hangsúlyt nem a vonal természet-másoló voltára, hanem arra helyezi, hogy „nem egyéb”.

Gerard de Lairesse már 1719-benfelismerte, hogy az első vonal nem a természetmásolás eszköze, hanem önálló értéket hord magában. Tankönyvében a geometrikus metodikát ajánlja. Az első gyakorlat szerint a gyermekek feladata csak annyi, hogy egyenes és görbe vonalakat húzzanak, a másodikban, hogy geometrikus figurák körvonalait rajzolják, majd egyszerű tárgyak ábrázolására térjenek át.

A továbblépés kétféle lehetőséget kínál, és ebben rejlik az egész probléma: cél lehet egyrészt a tárgyi világ újra megismerése, másrészt az elementáris érzelem és gondolatgazdagság kibontakoztatása a konstruálás során. A művészen múlik: ha a másolás mellett kötelezi el magát, arra fog törekedni, hogy az „első vonal” önértékét mielőbb lecsökkentse, ez azt jelenti, hogy a vonalat a tárgy leképezésére használja, vagy más tartalomhoz igazítja. A másik művész az „első vonal” elementáris sokféleségét nem igyekszik redukálni, hanem mintegy partneri kapcsolatban marad vele. Így a formaképzés nem szűkül le a tárgyszerűségre, hanem önismeret- és tapasztalatbővítéshez vezet.

Pierre Soulage vallja: „ha én festek, nem követek semmiféle teóriát, a színek, formák és az anyag szintézise szavakkal kifejezhetetlen. Amit erről mondhatok, hogy ez nem egyéb, mint egy szerény kísérlet annak megértésére, ami engem megindít és szükségszerű számomra. Én egy belső impulzus irányítása alatt dolgozom, egy vágy él bennem bizonyos színek és formák iránt és csak miután vászonra vetettem őket, festés közben tudatosul bennem, hogy mit is keresek.

Aki Hajdú munkáihoz közelit, ne várja, hogy azonnal felfoghatja jelentésüket. A művek kivonják magukat a megszokott asszociációk, az „aha”- élmény, a gyors felfoghatóság alól. A mi ingertúltengéshez szokott szemünk egyik-másik kép-jelbeszédhez nem illeszkedik. Hajdú lassításra kényszerít. Egy olyan tempóra, ami a felismerés és látásérzék természetes mértékének felel meg. A színek, vonalak és formák nem a természetes, vagy mesterséges tárgyak leképezését szolgálják. Nem engedik magukat a „De ja vue” élménybe besorolni. Közelítsünk Hajdú képeihez kizárólag a saját magunk által tapasztalt vizuális kánon szerint.

Hölgyeim és Uraim! Én megkísérelném magunkat a mögöttem levő „Sárga táj” c. képbe bevezetni.

Teljesen a Klee szerinti értelmezésnek megfelelően, Hajdú vonalai nem egyebek vonalaknál. Hogy olvasatukat megérthessük, szabadjon Kandinszky „Pont és vonal a felületen” c. művéhez fordulnunk. „Az egyenes legegyszerűbb formája a horizontális. Az emberi elképzelés szerint ez felel meg annak a felületnek, amin az ember áll vagy mozog. Ezzel a vonallal kívülről és belülről teljesen ellentétesen áll, derékszögben a vertikális. A harmadik tipikus módozata az egyenesnek, a diagonális, mely ugyanabban a szögben tér el a másik kettőtől, és ez által ezekhez azonos a hajlata, ami meghatározza belső hangzását. Ez a végtelen mozgáslehetőség legfeszesebb formája”. Idáig Kandinsky.

Hajdú vonalai megfelelnek a Kandinsky értelmezése szerinti „legfeszesebb formának”. A vonalak jelentése nincs hozzárendelve valamihez, és nincs tárgyi leírásra kényszerítve. Hajdú vízszintese horizont: válaszvonal itt és ott között, elválasztja a közelit a távolitól, a végest a végtelentől, a behatárolt időt az örökkévalóságtól.

Képeinek megközelítése különböző lehet, a szemlélő helyzetétől függően. Széles és keskeny vertikális vonalak szuggerálják, hogy hol van elöl és hol hátul. A saját szemmagasság összejátszva a horizontvonallal egy rálátást eredményez, más festményeken ritkábban alulnézet alakul ki, az esetek többségében azonban a néző szemmagassága a Hajdú-képek horizontvonalával esik egybe.

Amikor én Hajdú képei olvasatát tanulmányoztam, úgy tűnt, hogy a világos felülethez képest a vonalak sötétje mintegy a háttérbe ágyazva, negatív hatást hoznak létre. Ez a benyomás lehetséges, ám nem döntő. Sokkal fontosabb ennél az a térérzet, ami a tudatunkban keletkezik. A diagonálisok emellett egy egészen fontos funkciót töltenek be: elvezetnek bennünket előre, vagy hátra, közlekedhetünk velük a vízszintesek és függőlegesek között és kiteljesítik a teret, hogy átélhetővé váljék számunkra.

A vízszintes, a függőleges és a ferde, a vonal legősibb megjelenési formái. Ezek összefüggései Hajdú képein archetipikusak. A tér virtuális felosztása művészetének legjellemzőbb vonása. Hajdú alkotótevékenységének egyik legfontosabb célját láthatjuk benne.

A vonalak abszolút feszességéhez társul az egész képfelületen a szín. Az első benyomásunk, hogy a felület egészen monokróm. Jobb és baloldalon, fent és lent ugyanaz az érték jelenik meg.

Mint ahogy a vonalak segítségünkre voltak a térlátásban, most a koloritot vizsgálva, keressük azokat az adottságokat, amelyek a térérzetünket erősítik. Tehát keressük azokat a meleg tónusokat, melyeknek a kép előterében kéne lenniük és a hideg tónusokat, melyek a távlatot idézik. Vagy világos és sötét átmeneteket, melyek a közel-távol emlékeinket őrzik. Semmi ilyet nem tudunk felfedezni, és az a gyanúnk támad, hogy talán térérzékelésünket kellene felülvizsgálni. Erre azonban semmi szükség. Mert ahogy továbbszemléljük a színfelületet, felfedezünk egy sajátos, a vonalakétól teljesen eltérő minőségű életet: egyszer zsíros, pasztózus színfelhordást látunk, máshol lazúros, vékony rétegeket. A szín kisebb, nagyobb foltokból áll össze, világos és sötét, egymásra csúszó, ütköző, csillámló sokaságát látjuk egyetlen színnek. És még valamit felfedezhetünk: teljes ellentéteként a vonalaknak, a színanyag felhordása a vászonra a művész individuális kalligráfiájaként formálódik. Itt éli ki igazán magát Hajdú, itt teljesen érzékletes, itt éli át a maga fizikai valóságát. Élvezettel engedjük át magunkat a kedélyállapotnak, melyet ezek a színárnyalatok kisugároznak: a sárga az fény, sok egymáson áttűnő rétegből álló és életet adó, mint a nyári ég. Más képeken meleg földtónusokkal találkozunk, melyek megnyugtatják kedélyünket. Hajdú palettája archaikus anyagokat asszociál, melyek lehetővé teszik az életet és bennünket életben tartanak: fényt, levegőt, földet.

Így átgondolva láthatjuk, a vonalak és a színfelületek ellentétpárja egy program része. A vonal és a színfelület folyamatos dialógusa egy, a látszólagos felett álló eszmei síkon játszódik le. Ezek mindenkori sajátsága nyilvánvaló. Szellem és test, tér és anyag állandó kölcsönhatása formálják Hajdú festői gondolatvilágát.

Ennek a diptichonnak a tér és anyag említett dialógusa alapján van egy további bipoláris aspektusa: a szín párbeszédet folytat egy sajátos téri lehetőséggel, mintha egy eszmei méretet igyekezne kimunkálni magának. Ezt jelzik a nagy diagonális vonalak, melyek egy színfokozattal és kissé lazán kialakítva, tagolják a színfelületet. Ehhez feszül a kétrészes tábla, a diptichon maga, melynek terében a vonalrendszer egy kvázi talajfelület érzetét hozza létre.

Hajdú festészete nem engedi meg, hogy a világ dolgainak képzeteit hozzáfűzzük. Nem kötelezi el magát sem szociálisan, sem politikailag. Nem hord üzenetet az ember pokoli vagy tömjénezett vívmányairól. Művészete természetesen egyáltalán nem environment és nem installation, nem „art brut” és nem „art angage”.

Amit ő képvisel, az a legjobb kortárs festészet, mely magas szellemi diszciplinára, a klasszikus tiszta festői eszközökre hagyatkozik: vonal, szín és forma! Szintézisük semmi egyéb üzenetet nem közvetít, mint amit ők magukban hordanak. Nyilván ezért ér el Hajdú műveivel filozófiai nagyságot.

Engedjék meg nekem, hogy Picasso megvilágító szavával zárjam: „Vannak festők, akik a napból egy sárga foltot csinálnak, de vannak olyanok is, akik megfontoltan, kézi munkával és intuícióval egy sárga foltból napot csinálnak.”

Built with Berta.me