HAJDÚ LÁSZLÓ

Christina Ossowski, 2008

A gyakran négyzetes képei közvetlenül érintenek meg puritán szigorúságukkal, a matematika és a költészet összekapcsolásával, valamint egy bizonyos irracionális vonással. Mesterien megfestett vibráló színfelületek nyúlnak a végtelenbe, határtalan teret adva a gondolatoknak, bár a mindenkori képforma igen is véges.

Hajdú László művészetével a konstruktivizmus festői hagyományát folytatja, de nem a mondriani színes rasztert, hanem az orosz Malewitsch vagy a magyar Moholy- Nagy formáinak és színeinek misztikus- patetikus önállóvá válását. Malewitsch inkább a „ A tiszta érzékelés szuprematizmusáról” beszélt, mint a konkrét művészetről. Innen származik a szuprematizmus fogalma.

Hajdú képei sem egy természeti előképre utalnak, hanem azok, amit ábrázolnak: konkrét és tiszta formák. Vonalakról és színekről van szó a térben, amik meditációra, tiszta érzékelésre késztetne.

Engem rögtön a Zen templomok szárítókertjeire emlékeztettek, amikben homokkal és kavicsokkal a földi világ elemeit ábrázolják. A tengert ezekben a kertekben hasonlóan homokba húzott barázdákkal jelenítik meg. Mindkét esetben a ki nem mondott költészet mozgatja meg a néző képzelőerejét, amennyiben őt is bevonja az alkotó folyamatba és felszólítja, hogy fantáziájával ő fejezze be a redukált formát.

Hajdú László képcímei, mint „Stratum” vagy „Geo- Struktúra” egészen közvetlenül utalnak a különböző élettérrétegekre egy biotópon belül. Egyidejűleg jelöli a „Stratum” fogalom az előadásmódot, mint az egyenértékű sík elemek rendszerét.

Ilyen rétegződések vagy részrendszerek jönnek létre az egymásra futó felületekből, amik vagy párhuzamos átlókból vagy párhuzamosan hajló vonalakból alakulnak ki. Együttesen egy egységet képeznek a térben, bár az egyenes és az ív ellentétként ütköznek egymásra.

Érdekesen mutatkozik ennek a kompozíciónak a továbbfejlődése a monumentális „Érintések” c. műben, ami négy függőleges táblából áll. A monokróm feketén szinte világítva tűnik át a kék alap és oldalról nézve a mélyből egy vöröses árnyalat szűrődik be. A beleárkolt vonalak ezen a képen mindig ívesen futnak, de a hajlat minden egyes táblán ketté van osztva. Konkáv futó ívek találkoznak konvex hajló vonalakkal. Az érintkezésnél egy világos vonal keletkezik, hasonlóan a vízszintesen osztott képfelület horizontvonalához. Mivel ez a határvonal a kép minden részén máshol található nyilvánvalóan különböző állapotokról vagy érzékelésekről van szó.

Ennek a festészetnek a szellemisége az ezt létrehozó mozgásban, a végtelenben, egy földi testektől megszabadult tárgy nélküli tartományban, az ember és természet, a szellem és anyag ellentéte fölé való emelkedettségben van. Az érzet és tudat összekapcsolódnak Hajdú Lászlónál mint a romantikusoknál, egy vágyódásban az elérhetetlenség, a végtelenség misztériuma iránt.

És így emlékeztet engem Caspar David Friedrich a „ Szerzetes és a tenger” c. híres képének szerzetesére: Egy magányos, a végtelen tenger előtt szemlélődő ember.

Built with Berta.me